• мягкая мебель Днепропетровск
  • шкафы купе Днепропетровск
  • кухни Днепропетровск
  • Cikkek / Koncertbeszámolók

    V. Egri Rock Feszt 2005 - STHC

    AngelRipper - 2005. Július 30. 21:01

    Ötödszörre rendezték meg az ország egyik leghíresebb borvidékének szívében a fesztivált, amelyik a színvonalas program mellett jófajta nedűk széles választékával is csalogatja a nagyérdeműt. Évről évre nívósabb lett a rendezvény, de számomra ez volt az első, ahol maradéktalanul elégedett voltam az összeállítással és nem is haboztam több autónyi bátor tarjáni legény és hölgy társaságában megcélozni a hevesi megyeszékhelyet.

    Kiváló napos, meleg idő volt egész nap, így hát a borral rendkívül óvatosan kellett bánni, mert ugye a kettő együtt igen kellemetlen mellékhatásokat eredményezhet. Viszont így több-kevesebb kihagyással sikerült végignéznem az összes fellépő műsorát kóma nélkül.
    A korai (15.30) kezdés miatt - ekkor még vígan szerpentineztünk a hegyek között Eger felé - teljes egészében lecsúsztunk a Metallica-tribute Alcoholica műsoráról, pedig kíváncsi lettem volna rájuk. Majd legközelebb.

    Az utánuk következő Road-ból is csak egy fél műsornyit hallottam (ha már egyszer ott voltunk meg kellett kóstolni a helyi italkülönlegességet:-)), de az tetszett. Zenéjük kicsit motörheades, kicsit modern, de nagyon rock és nagy hévvel nyomultak az akkor még pont a színpadra tűző napon. A szállingózó közönség is vette őket, ki is alakult egy kisebb csoportosulás a színpad előtt. (Apropó, színpad. Aki még nem járt itt azok figyelmébe: a helyszín - lévén egy völgyben - némileg anfiteátrumra emlékeztet, a színpad előtt volt némi tér táncparkett gyanánt, de vele szemben egy domboldal van telepakolva padokkal, így tökéletesen jól szórakozhat az is, aki szét akarja rúgatni magát és az is, aki "csak" szeretné megnézni kedvenc bandáit.)

    A Watch My Dying már jóval nagyobb tömegnek játszhatott és szemmel láthatólag várták is őket jópáran. Elborult, durva muzsikájuk horzsolta a hallójáratokat rendesen és Gábor is pörgette méretes rőzséjét megállás nélkül. Személyes vélemény ugyan de őszinte leszek: szerintem sokkal ütősebb a zenéjük egy klubbulin. Ennek ellenére kifejezetten tetszettek, komoly beindulást könyvelhettek el a műsoruk alatt. Salgótarján legnagyobb WMD fanja, Cefre nélkül persze nincs buli, nyomta is ezerrel a Szila mestertől elnézett harántterpeszes, meggörnyedten térdsüllyesztős pengetést. Tette mindezt iszonyatos átéléssel és jó pár közelben álló arcára csalt derűs mosolyt ez a magánprodukció.

    Õket követte a BPRNR egyik legpatinásabb csapata: a Superbutt. Õket nagyon vártam, mert mindig élményszám megnézni egy-egy koncertjüket, a rengeteg turnézás - Hollandiától Bulgáriáig - megtette hatását. Iszonyatosan ütős koncertet adtak, amit Vörös Andris a szokott profizmusával vezényelt le. Első és második lemezes dalok egyaránt elhangzottak, sőt még a BPRNR Compilation 2-n szereplő dal, valamit egy vadiúj is az ősszel megjelenő következő lemezről. Hangosak voltak, szórakoztattak, ráadásul színpadi munkájuk is az egyik legjobb volt a nap folyamán. (Egy arc még arra is vetemedett bulijuk alatt, hogy megpróbálkozott némi stagediving-szerűséggel, amit viszont a színpadi rendre ügyelő biztonságiak nem nagyon díjaztak és csak Vörös András közbenjárásával valósulhatott meg vagy négyszer. Ez fontos momentum, később még visszatérek rá.) András bepróbálkozott volna némi éneksegédletért a tarjáni "asszonykórushoz", azonban a legelső sorban tomboló két leányzó csupán egy-két sikításra vállalkozott, de később már arra sem, hiába tartották nekik többször is a mikrofont. Kifejezetten csak nekik, de András küszködése nem járt sikerrel. (Közben Cefrével mi majd’ megszakadtunk a röhögéstől.) Programjukat ráadásként a zseniális klippel megtámogatott "Pioneer" zárta, ami óriási beindulást eredményezett.
    Itt valamiért hosszabb szünet volt a programban, ezért elmentünk némi nedűt legurítani a többiekkel. Időközben befutottak Sziláék is, lett is nagy egymás nyakába borulás, meg borkóstolás. Mire visszaértünk már elkezdődött a Replika műsora és kénytelen voltam az önfeledten pogózó tömeg elől kicsit nyugisabb helyre menekülni. Néhány földink viszont jó szokásukhoz híven rögtön célba vették a tömeget és lett is nagy lökdösődés, csak úgy röpködtek az emberek. A csapatot nem túl ragyogóan sikerült (hangosítás, ugye) tarjáni koncertjük óta először láttam és most is nagyon bejött a produkciójuk. És ezúttal nem Boxi hangosított… Gergő egyszerűen állat módon üt, élőben látni mindig élmény. Szintúgy Falat szuggesztív kinézete:) Csató pedig Csató, aki nélkül nem létezne a csapat. Egyet viszont sajnáltam: a demókról semmit nem játszottak, csak a későbbi korszakra koncentrálódtak a dalok. Kettő azonban így is nagyon eltalált, mindkettő a tavalyi "Durva élet" c. lemezről: a "Mindent akarok" pőre brutalitásával, az "Egyedül nincs esély" pedig a dallamosabb verzéjével a lemezen is az egyik kedvencem.

    Õket követte a Sear Bliss, akik a CDT mellett a legnagyobb húzóerőt jelentették számomra. Nem is kellett csalódnom bennük, nagyon profi bulit adtak. A rendszeres nyugat-európai koncertezés rajtuk is meglátszik. Szerencsére ekkorra már erősen alkonyodott, így a fénytechnika is érvényesült és nem volt akadálya egy király black metal koncertnek. A "Grand Destiny" lemez "Arx Idoltriae" tételével nyitottak és a gyorsabb, grindosabb részek alatt olyan pogo ment, hogy csak kevesen mertek bemenni a húsdarálóba (Szila bokáit is leamortizálta valami nyomorult). Talán ezért is álltak kevesebben a színpad előtt, mint egyébként. A zenekar meg csak nyomta ezerrel a jobbnál jobb dalokat. Nekem leginkább az utolsó lemez két tétele a "Birth of Eternity" és a "Two Worlds Collide", valamint a záró, elsőlemezes "Oh, My Lord" jöttek be. Óriási pozitívum volt, hogy ezúttal minden hangszer tisztán hallatszott, még a harsona és András károgása is. Jelentéktelen körülményként érdekesség volt viszont számomra, hogy néhány "true" black metalos mekkora seggfejként viselkedik. Õk - mondhatni - csak a Sear Bliss miatt jöttek, tomboltak is ezerrel, de arra sem voltak képesek, hogy a dalok után vagy a program végén megpróbálkozzanak valami taps-félével. Az a barom meg rettenetesen kiakasztott, aki pusztán saját és társai szórakoztatására két kézzel full erőből lökött fel egy feleakkora súlyú és magasságú kiscsajt, aki éppen egy-egy pohár kávéval és sörrel próbált átszambázni a tömeg szélén. A kiscsaj poharastól eltűnt a lábak alatt, a "hős" pedig jót röhögött a cimboráival. Szerintem is vicces volt… Egy pillanatig átsuhant a fejemben, hogy tartok neki egy kis karate-core bemutatót úgy, hogy közben a talplenyomatom az arcán hagyom, de aztán elvetettem a büntetés ötletét; öt az egyhez nem túl jó arány.

    …és következett az általam legjobban várt Cadaveres De Tortugas, akik az egyik legkedvencebb hazai csapatom. Alig másfél hónapja láttam őket a "Versus" lemezbemutató turné tarjáni állomásán (überfasza volt!), de akár hetente is meg tudnám nézni őket. Ráadásul a "Versus" lemez kegyetlenül bejött, oda-vissza hallgatom azóta is és kapva kaptam a repeta lehetőségén. A koncertjükre összesereglett tömeget nézve meg kellett állapítanom, hogy nem csak én voltam ezzel így. Akárcsak a turnén, itt is a killbilles intróval nyitottak és már gördült is a "Mangod". Õk szerencsére nem feledkeztek meg a korábbi dolgokról sem, bár leginkább az utolsó lemez dalai voltak terítéken, közülük is a két kedvenc: "Escape Song (Release My Demons)" és a "Two Times", de volt még: "What We Want", "Last Warning", "It’s Over Now (Calm Before Storm)" is, valamint egy-két korábbi örökzöld: "Lie Is Its Name", "Castaway", "Diablo De Luxe", és zárásként a "Password Showdown". Rendkívüli energiák szabadultak el a színpadon is, Körmi és Kecskés Peti pörgött ezerrel, Persó meg őrült fejeket vágva vezényelte a show-t és közben bejárta a színpad minden részét. Szabi nagyszerűen ütött, de mellette volt még egy vendégütős is, mint ahogy azt már többször is tapasztalni lehetett a közelmúltban. A színpadon ott állt mellettük minden haver, akik még bizony stagediving-ra is vetemedtek, igazi klubhangulatot teremtve ezáltal. Hendrix barátommal a keverő melletti korlátnál álltunk és nagyban nyomtuk a villázást meg mindent. Ami azért nem volt veszélytelen, lévén a nevezett korántsem volt teljesen magánál és többször is a testi épségemet veszélyeztető mozdulatokat tett, ráadásul még egy teli pohár finom nedűt is sikerült a fejemre öntenie. Viszont tök jól léggitározott, talán meg kellene tanulnom tőle. A koncerten persze előkerült az a Slipknotbaba is, akit szintén lehet látni néhány CDT bulin az utóbbi hónapokban. Nem, nem élő személy, hanem egy rongyokból készült idióta kinézetű "lény", aki ide-oda szálldos a levegőben a koncert alatt. Nem volt ez másként most sem és többször is a színpadon landolt, hogy azután valamelyik nemes lélek által visszarepüljön az őrjöngő tömegbe.

    Bevallom őszintén, annak ellenére, hogy elismeréssel adózom a Depresszió zenélni tudása és munkássága előtt, bizony az ő koncertjük nem nekem szólt. Nekem nem igazán jön be a zenéjük, így inkább kipróbáltam a lelátón kialakított padok egyikét egy kis ülvebólogatásra. Persze az én véleményem egyéni és rengetegen voltak rájuk kíváncsiak. Többek között a tarjáni lányok is az első sorban pörögtek (de aztán valami nagyon nem tetszhetett, mert otthagyták pár dal múlva). Õk pedig nyomták is ezerrel azt, amit vártak tőlük. A klipes dalokat azért még én is felismertem, he-he. Viszont meglepetésként előszedték a legelső "Messiás" c. anyaguk címadó dalát is.

    A Depi bulija után érdekes módon rengetegen mentek el, viszont a színpad előtti tömeg nem tűnt el, csak átalakult. A Pokolgép azért mégiscsak másabb zenét játszik. Ugye egyfelől ott voltak azok az arcok, akik már a ’80-as években is ismerték és szerették őket, másrészt azok, akik koruknál fogva is csak később ismerhették meg őket. A legendás "Gépinduló"-val kezdtek és végig is szaladt rajtam a libabőr. Nem tudom mikor hallottam ezt a dalt élőben utoljára, de nagyon rég. Sajnos összesen két vagy három ’gép bulin voltam életemben, de erre nem számítottam. Rendesen belelkesedtem és az egyik legjobb koncertként könyveltem el aznapra. Õk aztán nem felejtették el a kezdeteket és "A jel"-től kezdődően az új lemez több dalával bezárólag mindent játszottak. Engem azért mégis az "Éjszakai bevetés" dalai hajtottak őrületbe, óriási érzés volt ezeket a klasszikus dalokat ("Háború gyermeke", "Tépett madár") ismét élőben hallani. A "Bon Scott emlékére" első felének bevezetésével következett az "Ítélet helyett", amely alatt majdnemhogy könnybe lábadt a szemem a nosztalgiától. De tényleg. Végül is az említett lemez volt egyik abból a kettőből, amelyik megszerettette velem annak idején a metalzenét. Jó volt Kukovecz mestert, Rudán Joe-t és a többieket látni, hogy mennyire élvezettel zenéltek. Rengeteg bohóckodás is belefért, például amikor a Depis Halász Ferit visszahívta a színpadra Joe, majd kapott egy gitárt és együtt nyomták el a Black Sabbath "Paranoid"-ját. Vagy amikor Joe előbb térdre esve, majd a színpadon hanyatt fekve, eltorzított hanggal és gesztikulálva énekelte a "Tépett madár" sorait. Meg amikor találgatták, hogy ki mióta zenél a csapatban. A közönség kajálta őket, néhányan pedig kezdték túlzásba vinni a partyzást. A színpadi biztonságikat már emlegettem előbb. No, itt már erősen bedurvultak és minden színpadmászót azonnal és rendkívül durván juttattak vissza a tömegbe. De úgy, hogy azok minimum 8-10 olyan embert borítottak magukkal, akik csak békésen akarták szemlélni a műsort. A harmadik ilyen után be is következett az, amire számítani lehetett: az egyik szekust valaki megküldte egy teli pohár folyadékkal. Amit persze emberünk nehezen élt meg és mutogatta is a srácot a többieknek, hogy szedjék ki a tömegből. Amit - szerencsére - nem tettek meg, mert ki tudja miféle véget ért volna. Sajnos mindannyian ismerünk ilyen sztorikat… Rudán Joe is odament dal közben és szólt is a srácnak, hogy értse már meg: no stagediving. Ezután már zökkenőmentesen zajlottak a dolgok és a "Mindhalálig Rock’n’roll" közönségénekeltetős témája (feat. Halász Feri és Nagy Dávid) zárta az estét.

    …aztán valahogy próbáltuk egymást megtalálni a szállingózó tömegben, majd transzfer hazáig, amin majdnem sikerült is beájulni. De aztán csak kibírtuk hazáig, hajnali fél 4 magasságában sikerült is megérkeznünk.
    Nincs mit túlbeszélni: király zenekarok király összeállításban, rendkívül jó szervezéssel. Külön köszi Cefrebának a fuvarért!

    Kapcsolódó linkek:
    Salgótarján Hardcore


    « vissza
    SZAVAZÁS
    Melyik a kedvenc dalod a Moebius lemezről?